Öreghegyi Fonók

Öreghegyi Fonók címmel nyílt kiállítás Csikné Bardon Réka csuhéfonó munkáiból. A népi iparművész egyrészt mint öreghegyi fonó vesz részt csuhé tárgyaival a kiállításon, másrészt szülőföldjének emlékeit kutatja, így a fellelt tárgyi emlékek is főszerepet kaptak a Csabrendeki Művelődési Házban. A csuhémunkák nagyon szépen működnek együtt egy térben: múlt és jelen, hagyomány és megújítás kettősége biztosít izgalmas témát a kiállításnak. A kiállítás egyben a csuhéfonó munkásságának tíz éves jubileumát is ünnepli. A megnyitó eseményen Oszkai Réka keramikus beszélgetett az alkotóval népművészetről, hivatásról, hagyományról, tudásátadásról és családról.

A vírushelyzet miatt a januárra tervezett kiállítás márciusban nyílhatott meg. Csikné Bardon Réka azonban az öreghegyi csuhémunkákból a kiállítás megvalósulásáig saját műhelyében, illetve műhelyének padlásán és padláslépcsőjén mutatta be a rendhagyó tárlatot. Az Öreghegyi Fonók c. kiállítás 2022. április 1-ig látható, azután pedig állandó „Padláslépcső-kiállítás”-ként látogatható a csuhéfonó műhelyében, a Rendeki Kézműves Portán.

Csikné Bardon Réka csuhéfonó gondolatai a kiállítás kapcsán:

„A szatyor, a biliárdasztal és a húsz mázsa krumpli esete…

Gondolatok, amelyek a padláslépcsőn rohantak meg, miközben rendezgettem a múltat (magamban is)…

Kettő fontos tévedésem volt 2011/2012-ben:

Első tévedés: Csuhéfonó ős nélkül fabatkát ér az életem…

Második tévedés: A 250 éves boltíves pincénk egyetlen lehetséges értelme, ha van a közepén egy biliárdasztal…

Első: Amikor kicsivel több, mint tíz évvel ezelőtt elkezdődött aktív csuhéfonó életem, kerestem-kutattam Csabrendek fonó hagyományait. Találtam néhány szatyrot, táskát, de (titkon) mindennél jobban szerettem volna rábukkanni egy saját csuhéfonó ősre és egy családi csuhészatyorra saját padlásunkon. Mit nekem zsuptető-készítő dédnagyapa, szalmavéka-kötő nagyapa, én csuhéfonót akartam… Azt hiszem azért vágytam erre a kulturális folytonosságra, mert munkáim mögött sokszor a Tanítót, a Mestert keresték, és egy csuhéfonó ős valahogy igazolt volna, kihúzott volna a magamtól tanultam-magyarázkodásból… De hát se ős, se szatyor…

Második: Amikor 2019-ben kezdő gazdálkodókként két mázsa sárgarépát, zöldséget, három mázsa sütőtököt és húsz mázsa krumplit hordtunk le a pincelépcsőn, rájöttem, soha nem lesz biliárdasztal a pincében… És hogy a családi házunk legértékesebb helyisége lett a présházunkból nyíló földalatti élelem-bázis. Ezért nagyon vigyáznunk kell rá, s amikor jön a tél, hajtsuk be végre a még-soha-be-nem-hajtott vasalt pinceajtókat, hogy le ne hűljön jobban a levegő a zöldségek miatt!!! S amikor a még-soha-be-nem-hajtott vasalt pinceajtók aztán télen recsegve becsukódtak, ott lógott A SZATYOR az ajtó eddig-még-soha-nem-látott másik oldalán. A vágyva vágyott csuhészatyor - amit párom Nagymamája, Teri néni font, s amiben Nagyapja, Kálmán bácsi a kaszaköveit tárolta - megvan. Megvan a szatyor és családunk csuhéfonó őse is, de a tíz évvel ezelőtti tévedések már nincsenek…

…mert rájöttem, miközben a csabrendeki padlásokon fellelt csuhéból, gyékényből, szalmából font tárgyakat rendezgettem egy kis mini-kiállítássá a műhelyem padlásán, ahol a tavalyi év többezer kukoricájának csuhéját őrizgetem, hogy a kulturális folytonosság megvan, akkor is, ha nem látható. A vérünkben van őseink tudása: tudunk földet művelni, pincéket feltölteni (- csak még nem mindenki próbálta)… és mindannyiunk őse fonta a csuhét, vesszőt, felhasználta a természetadta kincseket… mert a hagyomány bennünk van, a hagyomány általunk van…

... és a legfontosabb felismerés: én vagyok gyerekeim, utódaim leendő csuhéfonó őse!!!!”